A süllő folyó és állóvizeinkben egyaránt megtalálható. Szereti a kemény medrű vízrészeket, az iszapos részeket kerüli, mivel kevesebb az oxigén. Mindig búvóhelyet keres magának, ahová beállhat és innen csap le áldozatára. Szabályozatlan folyóvizeken búvóhelyet jelenthet egy alámosott partszakasz, a fák gyökereinek kusza halmaza, vízbedőlt fák, elsüllyedt hajóroncsok. Szabályozott folyóvizeken a partbiztosító kőrézsűk, ruganyok, gátak, sarkantyúk jelentik a megfelelő búvóhelyet a süllő számára. Gyakran a vízbenyúló stégek alatt keres menedéket. Vízerőművek oxigén dús alvizén is előszeretettel tanyázik, itt nappal is állandóan mozog, hajtja a kishal rajokat. Megtalálható még teljesen akadálymentes vízrészeken is, itt gyakran csak beáll a meder egyenetlenségeibe, sokszor a medertöréseknél meglepően szép zsákmányra tehetünk szert. Folyótorkolatok, befolyók is kedvelt tartózkodási helyei. Állóvizeken kerüli az iszap lerakódásos részeket, állandóan követi a kishal rajokat, nádtisztásokon, vízinövények között, elsüllyedt fák tövében tanyázik, főleg többedmagával. Tehát ahol fogtunk egy süllőt, ott számíthatunk akár további kapásokra is. Nappali órákban a süllőt a fenék közelében, éjszaka közvetlenül a felszín alatt keressük.

Ha először egy röpke pillantást vetünk a halra, pontosabban a szemére, nyilvánvalónak látszik, hogy a süllő elsősorban a szürkület óráiban szerzi zsákmányát. Ezért horgászatára a késő esti, illetve a kora reggeli órák a legalkalmasabbak, ezzel nem azt akarom mondani, hogy nappal nem érdemes horgászni rá, hiszen vízterület, időjárás, vízjárás függő a süllő kapókedve. Vízállásváltozásra az összes hazai halfajaink közül a süllő reagál talán a legérzékenyebben, a tisztuló vizet szereti a legjobban, sőt áradás előtt (úgynevezett pezsdüléskor) is megtartja kapókedvét, szennyes, koszos áradásnál viszont nem nagyon vesz magához táplálékot. Az időjárás változás is befolyásolja kapókedvét, borongós csepergős időben akár a déli órákban is számíthatunk a kapására, ilyenkor is aktív, holdvilágos éjszakákon is gyakori süllókapásokra számíthatunk. Örökérvényű szabály süllőzésnél is: ha rabolni látjuk a ragadozót az már tulajdonképpen fél siker, zsákmány csak akkor lesz a halból, ha megfelelő felszerelést, csalit alkalmazunk.

Süllőre többféle módszerrel is horgászhatunk, ezért méltán népszerű halfajta egész Európában. A legelterjedtebb módszer a fenekezés, amikor a csalihalat közvetlenül a fenék fölött kínáljuk fel. Folyóvizeken érdemes laposabb ólmot használni, mert a sodrás könnyen elviheti a szerelékünket.Ha azt akarjuk elérni, hogy a csali kicsit eltávolodjon a vízfenéktől, érdemes könnyített szereléket alkalmazni, amely lehet tirolifás szerelék, könnyített súly, oly módon, hogy egy műanyag hajlékony csövet az egyik oldalán egy műanyag dugóval, a másik oldalán pedig ólommal dugaszoljuk el légmentesen. Mivel a levegő bezárva marad a csőben, ezért a cső vége, mint egy keljfeljancsi módjára eltávolodik a vízfenéktől, megemeli a szereléket), ezzel a módszerrel elsősorban akadályban gazdag, illetve kissé iszapos medrű vizekben horgászhatunk. A másik megoldás, hogy a főzsinórra felfűzve a horogelőke és az ólom közé beiktatunk egy megfelelő méretűre vágott parafa dugót, ez is kicsit megemeli a szereléket (főleg a Balatonon népszerű).

Tartásokon, akadályos területeken alkalmazhatjuk az úszós módszert, csak és kizárólag rövid dobásoknál, legcélszerűbb a csónak használata. Az úszós süllőzésnél nincs szükség olyan erős szerelékre, mint a csukánál leírtakban, csak indokolt esetben pl. nagyobb halakat sejtünk, nagyon akadós a horgászhely. Acélelőkére sincs szükség, helyette inkább alkalmazzunk kevlárszálat, ugyanolyan harapás biztos, de viszont megfelelően lágy. Egyaránt használhatjuk a lefenekezett és a szabadon úsztatott úszós módszert.

Van olyan horgász, aki szereti megkeresni a süllőt, nekik a kedvenc módszerük a pergetés. A süllőt mindig valamilyen takarás mellett keressük, ezért a műcsalit is próbáljuk meg így dobni. A pergetésnek is számtalan fajtája lehet, érdemes megpróbálni, főleg nagyobb süllőkben bővelkedő vizekben az élettelen csalihallal való pergetést. Amelyet úgy használunk, hogy fűzőtű segítségével a csalihalat felfűzzük a zsinórra úgy, hogy a horog csak egy kicsit álljon ki a testéből. A zsinór másik végét a főzsinórra kötjük, amire ezelőtt felfűztünk egy propellert és egy kisebb gömbólmot, ami a dobáshoz szükséges súlyt szolgáltatja. Érdemes forgókapcsot a főzsinór és az előke közé beiktatni, mert így elkerülhetjük a zsinórcsavarodást. Ha jól vezetjük a kishalunk bukdácsolva, pörögve kelti fel a ragadozó figyelmét. A műcsalis horgászatnál a spinnerezés, woblerezés, twisterezés, gumihalazás jöhet szóba, a süllő ritkán kap támolygó villantóra, inkább csak a gyors mozgásúakat szereti.

Az egyik nagyon népszerű módszer a süllő horgászok körében a mártogatás, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy a bedobott szereléket lassú emeléssel- süllyesztéssel kell bevontatni, úgy hogy a csalihal mindig süllyesztéskor feneket érjen. Sokszor hatékonyabb módszer, mint a fenekezés, vagy a pergetés, óriási előnye, hogy nagy területeket horgászhatunk végig. A súly lehet ólom, de sok helyen csavaranyát, csavart, sőt gumigyűrűbe hurkolt követ használnak, azért mert eléggé elakadós módszer ez, tehát ha leszakad a szerelék, akkor se bánkódjunk, hanem szereljünk újra, mert a süllők szeretik a búvóhelyeket. Sok esetben az ólom éppen e miatt drága, és még ráadásul környezetszennyező is.